Mint mindenki más, én is igyekszem boldognak érezni magamat, bár maximalistaként ez nem könnyű! Sok-sok pszichológiai könyv elolvasása és önfejlesztő munka után azon kaptam magam, hogy alapjáraton nehezen tudok örülni dolgoknak, viszont túlságosan is törekszem a pozitív gondolkodásra. Amikor karácsony után kézbe vettem Máté Gábor: A test lázadása című könyvét, döbbenten jöttem rá, hogy feleslegesen kínzom magam ezzel az erőltetett pozitivitással. A könyv persze sok minden mást is tanított nekem, de azt mindenképpen, hogy nem baj, ha elégedetlen vagyok, boldogtalannak vagy tanácstalannak érzem magam, sőt! A lényeg az, hogy elfogadjam pillanatnyi lelkiállapotomat, mert az érzelmeink elfogadásával tudunk csak igazán saját magunk lenni … és így tudunk egészséges maximalistákká válni, hogy elégedettek legyünk a teljesítményünkkel és képesek legyünk örülni neki.

Máté Gábor egy egész fejezetet szentelt a negatív gondolkodás pozitív hatásainak (hű, micsoda oximoron!). A következőkben tőle fogok idézni:

"Ahhoz, hogy megtegyük az első lépést az egészség felé, fel kell hagynunk a pozitív gondolkodással! A végletekig eltúlzott optimizmus ellenszereként a negatív gondolkodást javaslom. Természetesen nem kell szó szerint venni a szavaimat" – teszi hozzá a könyv szerzője. "Amiben valójában hiszek, az a gondolkodás ereje. Abban a pillanatban, hogy a gondolkodás szó elé odabiggyesztjük a pozitív jelzőt, kizárjuk a valóságnak mindazon részét, amit negatívnak ítélünk meg, és úgy tűnik, hogy a legtöbb ember, aki optimistának vallja magát, tényleg ezt teszi.

»»A valódi pozitív gondolkodásba belefér a teljes valóságunk.««

A valódi pozitív gondolkodást a magabiztosság vezérli: biztosak vagyunk abban, hogy képesek vagyunk szembenézni a teljes igazsággal – bármi is legyen az.

Ahogyan Michael Kerr¹ rámutat, hogy a megrögzött optimizmus az egyik módja annak, hogy gúzsba kössük szorongásainkat, nehogy szembe kelljen velük néznünk. A pozitív gondolkodásnak ez a formája a megbántott gyermek megküzdési stratégiája. A felnőtt, aki nincs a tudatában annak, hogy magában hordozza gyermekkori fájdalmait, élete alapelvévé teszi a gyermekkorból visszamaradt védekező mechanizmust.

A gyógyuláshoz életbevágó, hogy erőt gyűjtsünk, és merjünk negatívan is gondolkozni.

»»A negatív gondolkodás nem „realizmusnak” álcázott gyászos, pesszimista életszemléletet jelent, hanem hajlandóságot arra, hogy észrevegyük, ami nem működik.««

Mi nincs egyensúlyban? Mit hagytam figyelmen kívül? Mire mond nemet a testem? Amíg fel nem tesszük magunknak ezeket a kérdéseket, addig rejtve maradnak előttünk azok a stresszhatások, amelyek az egyensúly megbomlásáért felelősek. Alapjában véve már önmagában az feszültséget okoz, ha nem tesszük fel ezeket a kérdéseket.

Először is a „pozitív gondolkodás” azon a tudat alatti hiten alapul, hogy nem vagyunk elég erősek a valóság elviseléséhez. Ha engedjük, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtunk, az gyermekkori nyugtalanságot idéz elő. A nyugtalanság lehet tudatos vagy nem tudatos, de mindenképpen stresszes állapotot hoz létre. Másodsorban, a saját magunkkal és a helyzetünkkel kapcsolatos alapvető információ hiánya az egyik legfőbb stresszforrás. Harmadsorban pedig, akkor csökken a stressz, ha növekszik a független, autonóm irányítás.

»»Az ember nem lehet addig autonóm lény, amíg a kapcsolatai, a bűntudata, a kötődései, a sikeréhsége, a főnökétől vagy az unalomtól való félelme vezérli.««

Az ok egyszerű: az autonómia mindaddig nem valósulhat meg, amíg az embert bármi irányítja. A szélfútta levélhez hasonlóan, a nem autonóm embert is olyan erők irányítják, amelyek hatalmasabbak nála. Önálló akarata nem érvényesülhet, még akkor sem, ha meg van győződve arról, hogy ő „választotta” stresszes életvitelét, és valóban élvezi azt, amit csinál. Láthatatlan zsinórokkal mozgatják. Nem tud nemet mondani, még a saját irányítottságára sem.

Tagadhatatlan, hogy az őszinte negatív gondolkodás eddig félretolt konfliktusokat és fájdalmakat hoz a felszínre. Nem is lehet másként. A gyermeknek az az ellenállhatatlan vágya, hogy kerülje a fájdalmat és a konfliktusokat, felelős azért a „személyiségjegyért”, illetve megküzdési stílusért, amely a későbbiekben fogékonnyá teszi a felnőttet a betegségre."

De Máté Gábor szerint a negatív gondolkodásnak nem az a célja, hogy a "szüleinket, a felmenőinket vagy a párunkat hibáztassuk a betegségünk kialakulásáért, hanem az, hogy képesek legyünk megszabadulni azoktól a hiedelmektől, amelyek bizonyítottan veszélyeztetik az egészségünket.

»»A negatív gondolkodás megkívánja, hogy levegyük a rózsaszín szemüveget.««

A kulcs abban rejlik, hogy felelősséget vállaljunk saját kapcsolatainkért, nem pedig abban, hogy másokat hibáztatunk.

„A feszültséget és a frusztációt legtöbbször az okozza,
hogy megrögzötten játsszuk olyasvalakinek a szerepét,
akik valójában nem mi vagyunk.” –  Selye János

A negatív gondolkodás csak akkor vezet eredményre, ha el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk olyan erősek, mint amilyennek hinni szeretnénk magunkat. Azért alakítjuk ki magunkról azt a képet, hogy erősek vagyunk, és azért ragaszkodunk hozzá makacsul, hogy elrejtsük a gyengeségünket – a gyermek viszonylagos gyengeségét.

Pedig semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy sebezhetők vagyunk.

Az ember lehet erős és mégis szorulhat segítségre. Az élet bizonyos dolgaiban erősek lehetünk, máshol gyámoltalanok és zavarodottak. Nem tehetünk meg mindent, amiről azt gondoljuk, képesek vagyunk rá.

A negatív gondolkodás lehetővé teszi számunkra, hogy a saját érdekünkben alaposan szemügyre vehessük azt, ami nem működik. Vizsgálatok egész sora igazolta, hogy a megrögzött optimisták hajlamosabbak a betegségekre, és kevesebb az esélyük arra, hogy sokáig éljenek.

A valódi pozitív gondolkodás, vagy – egy még mélyebb dimenzióból megközelítve a kérdést – a pozitív létezés, képessé tesz minket arra, hogy felismerjük, semmi félnivalónk sincs a valóságtól.

Az egészség nem csak abból áll, hogy vidám dolgokra gondolunk – írja a molekuláris biológus kutató Candace Pert. A gyógyuláshoz a legnagyobb löketet néha az adja, ha az immunrendszert berúgjuk egy régóta kikívánkozó dühkitöréssel.”

Jegyzetek
¹ Michael Kerr: Murray Bowen egykori munkatársa, akivel közösen megalkották a Boweni teóriát, amely a családot érzelmi egységként szemléli, és rendszerszemlélettel írja le a család mint egység bonyolult kölcsönhatásait.

Az elmélet kétféle differenciáltságot különböztet meg: funkcionális és alapvető differenciáltságot. A kettő első látásra azonosnak tűnhet, ám az egészség és a stressz szempontjából nézve Máté Gábor szerint egy világ választja el őket egymástól:

A funkcionális differenciáltság azt jelenti, hogy egy adott személy a másokkal kialakított kapcsolatai alapján működik (pl. előfordulhat, hogy csak akkor tudom jól végezni a munkámat, ha a környezetemben mások – a beosztottjaim, a házastársam, a gyerekeim – átveszik az én feloldatlan szorongásaimat azáltal, hogy beletörődnek rossz természetembe, megbízhatatlanságomba, érzelmi elkötelezettségem hiányába, vagy akár erőszakos viselkedésembe. Ilyen esetben, amennyiben visszautasítanák azokat a szerepeket, amelyeket én a viselkedésemmel rájuk osztottam, valószínűleg összeomlanék. Ez a funkcionális differenciáltság.
Az alapvető differenciáltságban képes vagyok arra, hogy jól működjek anélkül is, hogy másoknak kellene átvállalniuk a saját érzelmi munkámat, vagyis képes vagyok megőrizni a kapcsolataimat úgy, hogy mind másokkal, mind magammal szemben nyitott maradok érzelmileg, akkor azt lehet mondani, hogy az alapvető differenciáltság jellemez.

Minél kevésbé sikerül valakinek elérnie az alapvető differenciáltságot, annál inkább ki van téve az érzelmi stressznek és a fizikai betegségeknek."